2019-04-26    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2006-06-26 • Simon Géza Gábor
JAZZTILALOM A HARMADIK BIRODALOMBAN

drittereichKülönös fintora a sorsnak (a jazzsorsnak), hogy egy a jazz szempontjából is rendkívül fontos németországi kiállításról nem lehetett hallani Budapesten. A sors másik – Magyarországon elképzelhetetlen - fintora, hogy egy “világvégi”, minden tömegközlekedéstől minimum 8 kilométernyi távolságra eső kastélyban rendezzenek zenével foglalkozó, három hónapig nyitvatartó kiállítást igen magasrangú kuratóriumi tagok: bankárok, államférfiak döntése alapján. Berlini utunk során ugyanis épp a távolság miatt nem tudtuk sűrűre tervezett programunkba iktatni, de a kísérő katalógust, ami inkább összefoglaló szakkönyv, viszont sikerült megvásárolnunk Berlinben.

A Pascal Huynh, a párizsi Cité de la musique kurátora összeállította Das “Dritte Reich” und die Musik(Nikolai, Berlin, 2006. március) című, az eredetileg 2004-es párizsi kiállítás anyagát átvevő kötet kétségkívül az eddigi egyik legfontosabb zenei összefoglaló a hitleri Németország zenéjéről. Jóllehet a hazai szakkutatók is már számos kötetben, tanulmányok sorában találkozhattak a hitleri jazzfogadtatás egyáltalában nem egyoldalú értelmezésével, magyarul eddig csak az került leírásra, hogy ebben az időszakban üldözték a jazzt Németországban. Ami egyik oldalról bizonyos mértékben valóban igaz, a másik oldalról viszont nem veszi figyelembe azt a hatalmas mennyiségű német, angol és francia nyelven hozzáférhető szakirodalmat (Bernd Polster: Swing heil. Jazz im Nationalsozialismus, 1989; Michael H. Kater: Gewagtes Spiel. Jazz im Nationalsozializmus, 1995; Horst J.P. Bergmeier & Rainer E. Lotz: Hitler´s Airwaves - The Inside Story of Nazi Radio Broadcasting and Propaganda Swing, 1997 stb.), amely példák szinte végtelen sorával egyúttal rámutat arra is, hogy a mindenható Göbbels nagyon jól meglátta a jazzben rejlő propagandalehetőséget, és többek között jazz rádióadókat működtetett például Berlinben, Prágában és Belgrádban. Az utóbbi zenekarával 1944-ben magyarországi turnéja során jazzfelvétel is készült a Magyar Rádióban, amely a hazai Durium/Patria labelnél rögtön meg is jelent.

A kötetben az előszó és a szerkesztő bevezetője után a négy fő fejezetben mintegy másfél tucat, főleg francia, német és osztrák egyetemeken tevékenykedő szerző tollából tájékozódhatunk a Harmadik Birodalom zenei életéről. Ez a tény már önmagában is lényegesen árnyaltabb, sokirányúbb megközelítését mutatja a témának, mint azt itthon valaha is tárgyalták.

A kötet négy fő fejezete: Hagyomány és modernek, A nemzetiszocializmus rendszere, A propaganda mechanizmusai és eszközei, Nyomásgyakorlás és ellenállás. Jazzszempontból valamennyi fő fejezetben vannak rendkívül fontos adatok a háttérről, a rendszerről, a miértekről és a hogyanokról. Ezek nélkül nyilván a levegőben lógna az a fejezet, amely a Jazz és könnyűzene mint nemzetiszocialista propagandaeszköz címmel jelent meg Michael Walter, a Grazi Egyetem professzora tollából. A magyar jazzszakmának és a jazzhallgatóknak feltételezhetően ez nyújtja a legtöbb nóvumot, hiszen olyan területről van szó, amelyről a magyar nyelvű zenei szakirodalom eddig alig vett tudomást.

Walter rögtön az elején leszögezi azt a fontos tényt, hogy a könnyű szórakoztatózene, a jazz és a jazzszerű zene Joseph Göbbels részére nem volt más mint az ideológiai propaganda legfőbb eszköze, mégpedig, a rádió révén, az akkori leghatékonyabb propagandaeszköz. Kimutatja, hogy a könnyűzene a hitleri időkben mind nagyobb mennyiségben foglalta el az adásidőket, bizonyos késő esti időszakokban pedig csak ezt a fajta zenét játszhatták a rádióadók.

A jazz esetében óriási ellentmondás volt az elméleti-ideológiai kijelentések és a praktikus működés között. A 20-as években Németországban a jazz a fiatalok, az értelmiség és a művészek körében igen gyorsan népszerű lett, a modernizálódás és az amerikanizálódás egyfajta szimbóluának számított. A jazzbarátok a konzervatív körök részéről ennek megfelelően jelentős ellenállással találkoztak, és politikailag balosnak állították be őket. Ebből következett, hogy a nemzetiszocialisták is – elméletben-- elutasították a jazzt. A tökéletesen végrehajtható tiltáshoz azonban definiálni kellett volna a jazzt, azaz pontosan meghatározni, mi is a jazz, amit tiltani kell(ene). Ez nem történt meg, és a fegyveres testületekben – a rendszer legfőbb támaszában - is sok olyan komolyabb beosztású fiatal volt, akik a jazzen nőttek fel és igényelték az efajta zenét, tehát hallgatták, támogatták a jazztörekvéseket. Így az 1933-ban eltervezett, általános, az egész birodalomra kiterjedő “jazztilalom” soha nem lett teljes.

1934-ben a legjelentősebbnek tartott német jazzmuzsikusokból propagandacélokra hozták létre a Die Goldene Sieben (Az Arany Hetek) együttest, amely a Deutschlandsender hivatalos, hivatásos jazzbandje lett. Az amerikai swingidiómákat követő zenekarnak kevésbé amerikainak tűnő “német tánczenét” kellett produkálnia, ami elsősorban a német komponisták előtérbe kerülését jelentette. Ezzel mintegy olyasfajta népi-nemzeti(es) jazzre tettek kísérletet, amely az etnojazz és a világzene egyik korai, de nem legelső megnyilvánulásának tekinthető.

A rádióban igen hamar fel kellett oldani a jazztilalmat, mert a betiltás ellen, főképp a háború kirobbanása után elsősorban a katonák tiltakoztak erőteljesen. 1941-ben hozták létre a Reichsorchester für Unterhaltungsmusik (A Szórakoztatózene Birodalmi Zenekara) elnevezésű formációt, amely hatalmas propagandával és gigantikus költségvetéssel dolgozott, és többnyire Deutsches Tanz- und Unterhaltungsorchester (Német Tánc- és Szórakoztatózenekar) néven funkcionált. A zenekaralapítás fő célja a propagandisztikus angol jazzadások ellensúlyozása és -- kellő adásidővel -- a német jazzrajongók igényeinek kielégítése volt.

A német katonaadók, így a bevezetőmben említett belgrádi is, teljes egészében figyelmen kívül hagyták (mert hagyhatták!) a jazztilalmat. Egészen különleges helyet foglalt el egy elsőosztályú európai muzsikusokból verbuvált szigorúan titkos minősítésű német birodalmi zenekar, a Charlie And His Orchestra, amely teljes egészében hot jazzt játszott a külföldre szóló adásokban. Olyan amerikai és angol kompozíciókat is, amelyeket Németországban már régesrég betiltottak, naponta játszottak, méghozzá az eredeti szövegek helyett antiszemita és propagandaszövegekkel.

Jóllehet a nemzetiszocialista rendszer ideológiailag elutasította a jazzt, német földön és a megszállt területeken kulturális szedálóeszközként használták. Népszerűsége részben a szokásos kifulladási periódus és nem kis mértékben a nemzetiszocialista propaganda hatására a 30-as években csökkent, mígnem 1941 után ragályosan elterjedt a swing.