2019-04-26    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1984-04-01 • Pál Sándor
A JAZZ-ZENE ELŐADÓINAK HELYZETE MAGYARORSZÁGON 1945-ig

A jazz már az 1920-as években megjelent Magyarországon. Más formában és előadásban, mint ma, de a kortárs szemével és fülével észlelve, mégis jazznek volt mondható. A továbbiakban is lehetőleg a kortárs helyzetéből, szempontjából mutatjuk be a körülményeket.

Más országokkal szemben itt alapvető különbség volt a befogadást illetően. amott a szalonzenekarokkal és fúvós együttesekel (katonazene, népzene) kellett "megküzdenie", itt Magyarországon e két műfajon kívül a cigányzenekarokkal is "harcba" kerültek. A szórakoztatásban ugyanis a cigányzenekarok igen nagy szerepet játszottak, azonkívül a "magyar nóta" és a "népdal", az akkori nagyközönség véleménye szerint azonos fogalom volt. A nemzeti romantika fetisizálta a cigányzenekarokat, különösen a tizenkilencedik század vége felé. A korabeli "úri Magyarország", a maga túlzó nacionalizmusával, konzervatív magatartásával mindennek ellene volt, ami új, eltérő a megszokottól, vagy érezhető változást hozhat. Kárhoztatta a modern irányzatokat mindenben, így a zenében, sőt a szórakoztató zenében is. Eleve ellene volt minden új kezdeményezésnek.

Így amint a jazz megjelenik, azonnal reagál rá a közvélemény jó része, s a hivatalos körök is. Több "okot" hozván fel ellene: amerikai eredetű, néger zene, vidámságát könnyelműnek bélyegzi, erős ritmikáját "ordenáré"-nak tartja és így tovább.

A szórakoztatóiparban is különleges helyzete lett a jazzt játszó muzsikusnak. annak ellenére, hogy a közönség egy része jól fogadta és a szórakoztató helyiségek tulajdonosai is megértették az új zene jelentőségét, azt, hogy a modern tánczenére is erősen hat ez a stílus. A "félhivatalos" zenei körök és az idősebb zenészek jelentős része a jazz ellen fordult. A sajtó; a napilapok s a folyóiratok jobboldali szárnya különösen uszított ellene. Egyik kedvelt fogásuk a cigányzenészek és a jazzmuzsikusok összeugrasztása volt irredenta és álhazafias frázisok puffogtatásával, a munkanélküliség rémének felidézésével. Néhány példa: Krenek Húzd rá Johnny! című jazzoperájának Erkel színházi bemutatója botrányba fulladt. Rendőri felvonulás, utcai s előcsarnoki verekedések, bűzbomba dobálásal "színesített" tüntetés hatására néhány előadás után a darabot le kellett venni a műsorról, míg az egész világon hatalmas sikerrel játszották. A "Yes We Have No Bananas" című világslágert rendőrhatóságilag tiltották be.

A szórakoztató szakma zenekarai, a szalon- és cigányzenekarok eleinte idegenkedtek e zenétől, különösen az idősebb zenészek. Azzal érveltek, hogy "össze-vissza" játszanak. Ugyanis nem tetszett a könnyedebb ritmizálás, az eddigiektől eltérő frazeálás, az aszimmetrikus hangsúly-technika, az a szabadabb előadási stílus, amely nem ragaszkodott teljesen a kottához. Sehogyse nézték jó szemmel azt a zenészt, aki "jazzelt". Lassan azért belenyugodtak, ez csak divat, majd elmúlik. A közönségnek és a fiatal zeszeknek tetszett az új stílus, ők befogadták, így a többi zenész lassan rájött, hogy szükség van erre az újra, szükség van a zenekaruk felfrissítésére, így a "jazzelőket" is befogadták a zenekarokba. Még a cigányzenekaorknál is megtörtént az átalakulás. Létrejött a "kombinált zenekar" fogalma. 1920-tól néhány éven át több kévéházban dolgozott "kombinált zenekar". Tagjaik a hagyományos hangszereken kívül szaxofonon és bendzsón, sőt néhol dobon is muzsikáltak.

Ez idő tájt kórus-zene még nem volt, a szaxofon, bendzsó és dob jazzes játéka tehát alapvetően fontos volt. Stílusról még szó sem volt. Kevés jazzmuzsikus volt még, néhány zongorista, dobos, még kevesebb fúvós és bendzsós. Ők már használják az új manírokat, szabadabban ritmizálnak eltérnek az eddigi szigorú "betűszerinti" kottajátéktól, a levegőben lüktet már az új ritmus. A közönség örömmel észleli az újdonságokat, különösen - mint mindig - a fiatalok szegődnek az új nyomába. Megjelenik egy-egy új kotta, lemezek is feltűnnek.

1925. december 1. Megindul a Magyar Rádió rendszeres adása. Úgy várnánk - mint külföldön - több, s főként jobb, hitelesebb jazz hallható majd. Legalábbis több lemezzel ismerkedhetünk. Hiszen a hazai élő jazzből még nem sokat lehetett tanulni.

A Rádió azonban szigorúan elzárkózik a jazztől. Magáévá teszi az ismert félhivatalos álláspontot, hogy ez a zene "dekadens", "nemzetellenes", "rossz ízű", csupán "alantas ösztönök kielégítésére való" rendszerezett "zörej" és így tovább. Alig valamicske teret enged számára, erősen megvizsgálva és megrostálva a bemutatandó lemezeket, az élő élő zenekarokat és műsorokat. A szigorú cenzúra lassan enged a harmincas évek végére, majd 1942-ben kiszorul a jazz a Rádió stúdióiból.

Hogy miként tudott a jazz mégis híveket szerezni magának, hogyan tudott fejlődni, arra egyszerű a válasz. E műfajt aki megismerte, aki maga is művelte - legalább szerette volna -, azt feltétlenül lenyűgözte, magával ragadta, tehát környezetében "terjesztette", hírdetőjévé vált. Igyekezett elsajátítani, ha zenész volt, ha nem. Sok amatőr is feltünt akkoriban, nem egyből hivatásos zenész lett.

A zenészek egymást kezdték hallgatni, jártak egymás munkahelyére, hogy mit tud mást, újabbat a kolléga. Igyekeztek lemezeket vásárolni, onnan merítve tudást és ihletet. Bár ez meglehetős nehézkes volt, épp a sűrű lejátszások miatt. Megérkeztek immár az egyes hangszerekre írott jazz-szólók: Billy Mayerl zongoraszólói, Rudy Wiedoeft szaxofon-szólói. Egyre többben értették meg az improvizálás "titkait", a "hottolást". Akkoriban nem volt divat a gyakorlásról beszélni. Így titokban kezdték otthon gyakorolni a jazz technikai fogásait, az új ritmikát,a zongoristák az "inga-basszust". Közhasználatú lett néhány szakmai kifejezés is, mint a "break" , a "scat éneklés", a "vamp", a "fill in". Mindez magával hozta, hogy a fiatal zenészek egy része angolul kezdett tanulni, különösen az éneklés miatt.

Az improvizálás bizony nem ment könnyen. Az első generáció csak annyit értett meg belőle, hog "variációkat" kell játszani a zeneszámra. Hogy ez milyen hosszú legyen, mitől függjön, egyáltalán milyen törvények szerint történjék, azt bizony nem tudta. Annyi mindenesetre kiderült, hogy valamilyen különleges érzék kell a "hottolás"-hoz, de technikai tudás feltétlenül szükséges, így aki jó technikájú, az könnyebben tanul meg "hottolni". Kezdetben sok technikai bravúr hangzott föl az egyes hangszereken, variációk születtek, de az előadó hol elment a hangnemből, hol az ütemszám nem egyezett. Hibás hangsúlyok jöttek létre. Sokan egyáltalán nem,vagy csak nehezen ismerték el hibájukat, nem értették meg, hogy amit játszottak, az nem rögtönzés. Hosszú évek múlva javult csak a helyzet.

Nehéz volt a stílusos előadás elsajátítása. Semmi támogatást nem kapott a zenésztársadalom. Bár akadt olykor egy-egy zeneiskola, mely magát jazzoktatásra jelölte, de ezek nem sok eredményt tudtak felmutatni. Egy-egy, sokszor nem is jazzmuzsikus volt az oktató, aki maga sem tudott kellő szintre kerülni. Aki jazzt taníthatott volna, az nem vállalkozott oktatásra.

Zenekritikusok a szórakoztatózene egyéb műfajaival sem foglalkoztak, nemhogy a "kultúrálatlan", az "erkölcsileg romlott" zenéhez, a jazzhez ereszkedtek volna le. Nem értettek e zenéhez. De nem is akartakák megérteni. Ha néha egy-egy kritikai hang megjelent valahol, az egy nevezőre hozta a jazzt és a tangót, vagy olyasmit írt, hogy e zenének fő kelléke a "humoros dobos". Ha néha akadt egy jó szó a műfajról, akkor kiderült, hogy a szerző nem ért a zenéhez, külsőségek alapján bírált. Még akkor sem hangzik fel elismerő vagy legalábbis megértő szó, amikor George Gershwin művei már elismertek, "Kék Rapszódiá"-ját Budapesten bemutatták. Red Nichols, Louis Armstron lemezei már kaphatók és kelendők is, Duke Ellington zenkarának lemezei népszerűvé váltak olyannyira, hogy 1940 után érdemesnek taláta a hanglemezgyár némelyiket magyar préselésben is kiadni. Valamiféle segítséget ez jelentett a műfaj elsajátításához, emellett egy-egy külföldi jazz-zenekar vagy zenész vendégszereplése Budapesten. 1920-25 között néhány olyan nívós együttes lépett fel, mint a néger "Chocolate Kiddies" a Fővárosi Operettszínházban, az Adeler zenekar, vagy a New York bárban Stuff Smith, a néger hegedűs és ugyanott Hermann Chittison néger zongorista. Már hozzá lehetett jutni a Down Beat című jazz folyóirathoz (1935), a "Metronom"-hoz. Rendelésre a Rózsavölgyi és a Bárd cég bármilyen kotta-vagy lemezanyagot meghozatott.

1940 körül járunk, mire kialakul egy jazzt játszó jó zenészréteg, amely már tudatosan improvizál, rendszeres lemezhallgatással fejleszti képességeit, már rendelkezik bizonyos ítélőképességel is, amennyiben már meg tudták különböztetni a jó jazzt a csupán technikai tudáson alapuló előadástól.

Lássuk, hogy kik is képviselték a kezdeti időkben a műfajt. Rozsnyai Sándor "ragtime zongorista" neve már 1916-ban ismert. Székely Aladár az első tudatosan improvizáló zongorista 1920 közül. Ebben az időben működött Mihályi József dobos, aki először hozatott be dob- és szaxofoniskolát, s le is fordítota azokat. Majd Grünauer Béla zongoristát említhetjük (Bachmann együttes zongoristája is), Bartkó Rezső szaxofonost, az angol Len Baker trombitást, Schenkelbach Fülöp (Filu) szaxofonost; ők már 1930 előtt játszottak ilyenfajta zenét.

1930 után már csokornyi nevet írhatunk egymás után. Így a zongoristák közül Mailinger Dodó, Kánitz Géza, Martiny Lajos, Vécsey Ernő, Solymossy Lajos nevét említjük meg. Hegedűsök: Jávor (Jecis) Sándor, Radics Gábor, Radics László, Rácz Elek (Lexi), dobosok: Weisz Api, Tóth Imre, Beamter Jenő (Bubi), aki később mint remek vibrafonos is bemutatkozott. A szaxofonosok közül a feledhetetlen Szamosi Bulival kezdeni, Grünauer István, (Szegedi), Polacsek (Pásztor) Pál, BalázsTibor, Gereben Pál. Trombita: Szirtes-Papp György, Grünberger József, Jávor Dezső.

1945 felé haladva újabb nevek kerülnek felszínre, többen közölük a felszbadulás után lettek igazán ismertté. Ezek közül elsőnek a zongorista Kertész Kornélt kell említenünk, Herrer Pál, aki szaxofonon, klarinéton, harmonikán a legjobb jazz-zenészek közé emelkedik, a Boross tesvéreket, Árpádot, a dobost és Lászlót, aki tenorszaxofonos volt, Kiss Elemér és Csányi Mátyás hegedűst, valamint Végh Mihály és Győző Árpád tenorszaxofonost. Nem maradhat ki a sorból az első jazzgitárosunk, "Nagy Patkány" Horváth Sándor sem. Sajnos sokan a nagy ígéretek közül a háború viharainak lettek áldozatává. Egy megjegyzés még a fenti névsorhoz, érdekesség gyanánt, hogy 1946-ig a sok hangszeres közül egyetlen jazzpozanos egyéniség sem akadt, főképp olyan, aki rögtönözni is tudott volna.

Jazz, 1984/2