2019-02-18    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1926-03-01 • Vannay János
A JAZZ ZENE

A világháború arcvonalainak összeomlása után, a sokáig nélkülözött nyugati importcikkekkel egy olyasvalami jutott el hozzánk, ami újszerûségével és páratlanul gyors népszerûségével csakhamar mindnyájunk érdeklõdésének központjába került. A j a z z (gyessz, dzsessz) zene volt ez, amely nemcsak a laikusok körében , hanem a szakzenészek társadalmában is erõs visszhangot keltett, nem mulasztva el az alkalmat pro és contra vélemények és álláspontok kiváltására. Míg igen sokan a divat múló hóbortjának tekitették és így csak tiszavirág-életet jósoltak neki, addig mások és talán ugyanannyian új zenei lehetõségek kiindulópontját látták ezen újfajta zenélésben, mely kellõ kicsiszolódás és megfelelõ fejlõdés után hivatva volna immár kissé korhadt zenei rendszerünket alapjában felfrissíteni.

Nos, a gyors elmúlás nem következett be. A jazz muzsika ma is jelentõs szerepet játszik a könnyebb múzsák birodalmában, melynek szolgálatára hivták életre és melyet ma is változatlan frisseséggel szolgál. Igy talán nem lesz érdektelen , ha áttekintjük történetét, megszemléljük szerkezetét, megkeressük hatásának okait, hogy megvilágithassuk belátható jövõjét, anélkül, hogy kritikai és esztétikai szempontok érvényesítésével pálcát törnénk felette, vagy mellette, pusztán abból a szempontból vezetve, hogy zenei ismereteink körén bõvítsünk és, hogy megismerkedjünk a mai könnyebb zene divatos, tehát korszerû hajtásával.

A jazz-zene Amerikából indult világhódító körútra. Az amerikaiak végre megtalált valódi népi muzsikájuknak tartják, mely minden apró megnyilatkozásában is híven tükrözi visssza az amerikai élet minden fázisát és az immár kikristályosodott amerikai race minden tulajdonságát. Kiindulópontul a bevándorolt néger rabszolgák sajátos tánczenéje szolgál, melynek elsõ érettebb hajtása a “Ragtime” - 1 illetve az ebbõl fejlõdött “Cakewalk - 2 táncok kiséretében jelentkezett, a délebbi államokban pedig a “Maxime” - 3 és a “Tangó” - 4 táncok egzotikus ritmus képleteiben nyilvánult meg. Újszerûnek, sajátságosnak találták úgy e táncokat mint azok kiséretét, mely a négerek primitiv gondolkodásnak és igy zenéjének is megfelelõen éles ellentétet alkotott a Európából bevándorolt fehérek bizonyos fokig már kimûvelt és magasabbrendû zenéjével. Élelmes amerikai komponisták csakhamar értékelni tudták ama lehetõségeket, amelyeket az önállóságában és egyszerûségében is egyre fejlõdõ négerzene tudatos felhasználása nyújthat és így mintegy tíz esztendeje egy új zene keletkezett a tengeren túl, melyet az ottani tánchelyiségekben divó “Jazz them felous” tájszólásban tartott szólásmód után jazz zenének neveztek el. A jazz-zene speciális zenekarban szólalt meg, melyet “jazzband”-nak hívtak, ahol az egyes hangszereket eleinte kizárólag négerek kezelték, kik szólamaikat velük született ösztönük után teljesen improvizatorikus jelleggel játszották. E zenekarokat a dobok és egyéb ütõhangszerek túlságos igénybevétele jellemezte a legjobban, mely ütõhangszereket valóban ötletesen, de mindig túl hangos ritmuskombinációban aknáztak ki. Íme az elsõ jazz bandok képe: zongora, hegedû, gordonka, klarinét, trombita, (cornet á pistons), harsona, banjo (ejtsd bendzso), ütõhangszerek.

E zenekarok gyors népszerûsége nem elégedett meg Amerika határaival hanem a francia földön kihajózott amerikai csapatok nyomában ellepték 1918-ban Franciaországot, majd onnan Európa valamennyi nagyobb városában szívesen látott vendégként jelentek meg. Ma már csaknem mindenütt ismerik. Nem ugyan az eredeti formában, mert úgy európai körútja, mint tengerentúli otthonában igen gyors változáson és fejlõdésen ment keresztül. Az európai zene technikai fejlettsége, hanszerépítõ készsége valamint az óvilági kultúra differenciált ízlése nem maradt nyomtalanul. Ennek eredményeképpen a legutóbb szereplõ jazz bandokban a dobok és egyéb ütõhangszerek trivialitása megszûnt, ellenben frappáns hatásokat váltott ki inkább hangfestõ, mint ritmuséltetõ szerepe. A dobok helyére legutóbb csörgõk tömege került, melyek diszkrét fellépése nagyban fokozza a kedvezõ összhatást. A gordonkát, klarinétot, sõt legújabban a hegedût is az 1844-ben Sax Adolf által feltalált és ma hétféle nagyságban gyártott saxofon helyettesíti, mely éppen a jazz bandok szereplése folytán, de csak ma lett közismertté. A ritmus túltengését az európai ízléshez való alkalmazkodásban a melódikus vonal érvényesítése érzékenyen korlátozta és a Cakewalk nyomában és szellemében szerkesztett shimmy és foxtrott korszak után megszületett a “blues” periódusa, melyben a bizonyos fokig kötött melódiát tisztultabb ritmikus kiséret támogatja. A blues ideje még nem járt le, hovafejlõdésének irányáról ma még korai beszélni.

Ha a fentebb vázolt táncok zenéjét a szerkezet szempontjából vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy formakeresés lázas periódusa még nincs lezárva, ezen a téren tehát még újabb ötlettel lephet meg bennünket, bár az eddig tapasztaltak után e tekintetben nem sokat várhatunk. A jazz-zene fõ célja a szórakoztatás, melynek megfelelõen tartalma és felépítése nem léphet fel nagyobb igényekkel, tehát mondanivalóját rövidebb, többnyire refraines dalformákra emlékeztetõ keretben tárja hallgatói elé. A forma korlátoltsága, a könnyû fajsúly konvencionáltsága hátrányosan befolyásolja a tartalom szabad fejlõdését és így a jazz-zene megteremtõi, kik a tömeg szórakoztatását tûzték maguk elé, más területet választottak a hatáskeltésre. Nevezetesen a kidolgozás módjára és a gondolat feltálalására fektették a fõsúlyt, melyekben a technikai készség diadala jutott elõtérbe. Ez pedig valóban frappáns hatásokat és meglepõ hangszíneket tudott elõvarázsolni. A többnyire szakadozott, vérszegény tematikáról a ritmuspolifóniában megszerkesztett többszólamú kíséret sikeresen tereli el figyelmünket, melyet a linearis, de inkább szinbeli, mint tematikus középszólamok sokkal inkább foglalkoztatnak, mint maga a fõgondolat. E ritmus-polifónia ökonomikus felhasználása valóba szabadabb, fejlõdésképes gondolkozás kútforrása lehet. Az individualis középszólamok tömege szabadabb harmonizálást eredményezett, bár itt erõsen elõtérbe lép a tömeg felfogó képességének állandó szem elõtt tartása. A disszonanciák határát a felülrõl való késleltetés jelzi. Alsó késleltetés csak igen ritkán fordul elõ. A kromatizálást az egyszerû alteració tökéletesen kimeríti; a kettõs alteració teljesen idegen e zenében. Újabb harmóniák alkalmazása, vagy olyanok szerkesztése szemmelláthatólag nem foglalkoztatta komponistáik fantáziáját.

Ami azonban mindnyájunkat, legalább az elsõ pillanatban megkap, az a minden bizonnyal fölényes tudással megszerkesztett hangszerelés. A különféle, többnyire egymástól teljesen elütõ családból származó hangszerek feletti szuverén uralom e téren gazdag fantáziából fakadó nagyszerû hangszínek biztos keverése, a modern zenekari technika minden raffináltságát igénybevevõ hanghatással nem tévesztették el hatásukat. A banjo monoton és állandó zúgása a túl gyakran elõforduló trombita és harsona glissandók nyávogása, a zongora húrjaira fektetett papiroson nyugvó vékony láncok fojtott rekedtsége, a fafúvóknak a legmagasabb regiszterbõl származó túl sûrû sikongása, stb. sokat ront az összhatáson. Igaz, hogy ezzel szemben sok érdekes újítás is szerepel, mint pl. a trombita (cornet á pistons) tölcséres fúvókája helyébe illesztett klarinét nyelvsíp alkalmazásával új trombita hangszín, avagy pl. a jazz-hegedü - 5 újszerû hangja stb. A hangszerek tömegének felhasználása tekintetében sok új lehetõséget nyújt az az újabb eljárás, mely szerint a zenekar tagjai gyakran változtatják, még egy mû kertében is, a hangszereket. Ennek segítségével elõfordulhat az is, hogy jóllehet a zenekar csak 8-12 fõt számlál, egy darabban mégis akár húszféle hangszer is szerepel, persze felváltva. Ezen újítások és ilyen eljárások nagyban fokozzák ugyan a hangszínkombinációk lehetõségét, nem elegendõk azonban arra, hogy az alaptónus sokszor unalmassá váló egyhangúságának megszüntetésével ellensúlyozzák a figyelem ellankadását. Ehhez több takarékosság kellene. Ez úgy látszik általános felfogássá kezd válni, mert míg a jazz bandek bölcsõkorában egy nagy ritmusképlet keretében a hangmassza nyers és groteszk voltával igyekeztek hatást kiváltani, addig ma, nyilván európai ízléshez való alkalmazkodásban, nem zárkózik el az intimebb hangulatok hûségesebb tolmácsolásától sem. A blues korszaka óta a harsona és a trombita sohasem jelentkezik „nyíltan”, hanem csak szordináltan. A vonóskarban használatos vibrato belekerült a fafúvókba, sõt még a rézfúvók birodalmába is. Az ütõhangszerek gyakran pokoli zsivaja magasabb ízlés honorálására megszûnt; a fésûre, vagy más hasonló alkalmatosságra fektetett selyempapírtól az autószirénáig ötletszerûen felvett hangszerek már rég divatjukat multák. A jazz bandok összeállításában bizonyos sablonszerûség kezd mutatkozni. Ezt bizonyítja, hogy a saxofonok (legtöbbnyire 4 változatban), a trombita (cornet á pistons), a harsona, a banjo, a zongora, dobok és a réztányér elengedhetetlen kellékei lettek melyeket ad libitum egészít ki a hegedû (jazz-hegedû), a szaruszophon, a szusaphon és a több különféle ütõhangszer, ritkábban a gordonka, a bassus-klarinét és a celeszta. Hogy ezen összetétel állandósulása pecsétet tenne a jazz bandok fejlõdésére és ezzel a hangszerelés mûvészetének megszabott utat jelölne ki, egyelõre a jövõ problémája marad.

A jazz-zenében tehát a technika gyõzelmet aratott az invenció felett. A szárnyaló szabad fantázia helyét a szaktudás váltotta fel, mely odanyúlt, ahonnan valami újat vélt kihámozhatni. Hogy szerencsés kézzel találta meg a forrását és ügyesen használta fel a forrás vizét, mi sem bizonyítja jobban, mint a jazz-zene elterjedtsége és népszerûsége. A népi zenében rejlõ õserõ honorálása még mindenkor kedvezõ fogadtatásra talált, hát még napjainkban, amikor a mûvészetek bizonyos fokú dekadenciája csõd elõjelét mutatják. A ma lázas újszerûségkeresgélése visszanyúl a múltba és a régmúltba, felkutatja távoli országok és primitív népek mûvészetét, hogy meglopva itt ismeretlen lényét, friss vérkeringést hozzon fáradt mûvészeteinkbe. Rég letûnt idõk, távoli népek kultusza még sohasem virágzott oly mértékben, mint éppen ma. Talán ennek köszönheti a jazz-zene is sikereit, mert nem a megvetett és lenézett négerek primitívségét és korlátolt fejlõdését fogadja el alapul, ha nem számol a XX-ik század emberének motorikus robotban kimerült idegrendszerével és elfásult kedélyével, ha nem kacsint át Afrika vad törzseinek ma is dívó groteszk és simplex táncaiba, ha nem honosítja meg az esztétika kicsúfolásával a báltermeinkben a barbár egyszerûséget, elvesztette volna létjogosultságát és már rég elmúlt divat ferde kinövéseként könyveltük volna el. Ez azonban nem következett be, annak jeléül, hogy megbecsülik, komolyan veszik. Ha másutt nem, de Amerikában annyira egynek érzik magukat a jazz-zenével, hogy annak szellemében magasabbrendû zenemûvészet létrehozásán fáradoznak. Többirányú kísérlet után, mely Chopintõl kezdve Gretschaninovig különbözõ “klasszikus” komponista mûvét ültette át a jazzmuzsika nyelvére, operetteket, táncjátékokat sõt még, mint nemrég olvastam szimfónikus költeményt is komponálnak. Átírások ellen az ízlés és a tradíció nevében tiltakoznunk kell, ellenben eredeti szerzeményeiket kíváncsian várjuk, annál is inkább, mert Amerika népe nem rendelkezik olyan zenei múlttal, mint az európai nemzetek és így magasabb ízlés kikristályosodott esztétika nem támogatják munkásságában. Ha európai befolyástól mentesen tudja a jazz-zene szellemében magasabb mûvészetét kiépíteni, a zenetörténelem fogja jutalmazni fáradságát.

Addig azonban elégedjünk meg a jazz-zene táncritmusaival, mely bizonyosan stílszerûbb, mint a múlt szezonban. Amerikában bemutatott “symphonia in blues” és “rapsodie in blues”. Európai komponisták fantáziáját is élénken foglalkoztatja a jazz muzsika újszerüsége, többen írtak annak nyelvezetén, mint pl. Stravinszky is “Lisistrate du soldat” [sic!] munkájában, e mûvek azonban parodisztikusak és humoros jellegûek.

Jegyzetek:

1 - Négynegyedes középlassú tánc kisérete, melynek polkára emlékeztetõ ritmusában a sulyos ütemtagok különösen kiemeltetnek.
2 - Kétnegyedes középlassú tánc zenéje, hol a synkopa dominál és ahol a kevésbé kötött dallamot a súlyos ütemtagokon gyakran fellépõ szünet szakítja meg.
3 - Páros ütemû braziliai tánc, melynek kiséretében a melódia erõsen pontozott és synkopált ritmus képletben lép fel.
4 - Páros ütemû délamerikai tánc, melynek a spanyol Habanerára emlékeztet, csakhogy ennek ritmusát sok synkopa tarkítja.
5 - Szekrény nélküli fogólap nyereggel és álltartóval, hol a csigák helyén grammofontölcsérbe torkoló mikrofon segitségével erõsítjük, illetve közvetitjük a hangot. 

Zenei Szemle, 1926. Március, X. évf. 5. sz. 129-133